Milyen idős a gyermeked?
[ 1 hetes - 18 éves ]
2009-09-03
0 komment

Bringajaj

Közlekedési attak történt tegnap, verőfényes délután a székesfőváros szívében. Bóklászom három éves plusz három hónapos lányommal a Deák téren, ő rénszarvas formációban sprintel a széles járdán keresztbe-hosszába, aranyszőke haján csillog a napfény; maga a járda tömve a lakosságot reprezentáló korosak, ifjak, mozgásban épek és mozgásban fogyatékosok tömegével. Igyekszik az istenadta az evangélikus templomtól kőhajításra felállított színpad irányába, ahol világ-, etno- és dzsesszzenekarok színesítik a Belvárosi Fesztivált beharangozó össznépi ünnepet.

Nagy hirtelen, villámcsapászerűen feltűnik három bringás felpörgetett cikázási manőverrel szlalomozva a gyalogos tömegben. Mintha toplistás kaszkadőrök bevetésével egy hollywoodi thriller vérfagyasztó üldözési jelenetének kellős közepében lennénk. Pavlovi reflexszel sóbálvány pozícióba merednek az emberek (archetipikus zsigeri félelem és meghökkenés keveréke a lélektani helyzet magva), kivéve a világ alapjelenségeit illetően tapasztalathiányos gyermekem: ő derűs elevenséggel szaladgál a járdán, mert annyit már tud a bonyolult rendszerekről, hogy a járdán túli világ az autóké, a járda az övé… Zsss! serreg a harmadik bringás (fején félelmetes, halálfejes sisak), tart egyenesen a gyereknek. Vetődöm, az utolsó pillanatban elérem, elrántom a bringás elől, magamhoz szorítom… könyököm véres, nadrágom szakadt, szívem a torkomban. A bringás tova.

Most úgy néz ki, mintha az amúgy is halmozottan hátrányos kerékpárkultúra szálka lenne a szememben. Súlyos félreértés. Nota bene, magam is szeretek bringázni. Mindössze történelmi tény, a kétkerekű közlekedésről szóban nem, de a tett szintjén Podmaniczkytől Demszkyig elfelejtkeztek a városvezetők, anno, mert a Vilmos császár úton annyi lovas kocsi poroszkált, hogy a bi- és triciklisek keresztbe-kasul pedálozhattak kedvükre, most meg a Bajcsy Zsiliszky úton fizikai képtelenség a külső autósávból kerékpárutat levágni. Marad a járda, ahol ugye a két lábon haladók és a pedálgépesek súlyának és haladási sebességének különbségét egy lapon említeni nem lehet. Ugyanakkor (fény pislákol az ellentétek alagútjának végén) létezik gyalogos-kerékpáros békés együttélés. Mintha ma lenne, úgy emlékszem, amikor gyerekkorunkban szüleink nyáron a világ megismerése magasztos céljából evakuáltak engem és húgomat falusi rokonokhoz. Amikor az árokpart és a házak kerítése közti kis sávon haladtunk libasorban, a helyiek letérítettek a cirka húszcentis, keréknyomos sávról.


Az a kerékpárút, oda nem menjél, mondták, az se jön a mienkbe. Béke volt. Amikor jött a bicajos, persze, nem mint állat (Csepel meg egyéb retrotípusú pedálgéppel), és a vásott fővárosi rosszcsontok mégis a sávjába léptek, megállt. Bizony. Közmegegyezésen érlelt szabály volt. És az mai is, meg lehet nézni. (Külön alfejezet szól az alkohol nyomásától elnehezült bringásokról, ők eleve az árok túlsó partján próbálkoznak addig, amíg belehajtanak, és kivonva magukat a közlekedésből, álomba szenderülnek.)

Most felhozhatnám, mondjuk Amszterdamot, de nem hozom fel, ott a történelem szele amúgy is másképpen fújt és fúj. Viszont itt Budapesten maradjunk annyiban, hogy addig, amíg nincs bringaút, az autósok között a dizájnos és proccos fitness kerékpáros, crossos, BMX-es és full MTB teleszkópos önvédelmi meggondolásból ne cikázzon, ha pedig a járdára szorul, szálljon le. És tolja. Kész-passz. Mert álljon meg a fáklyás menet: amíg a kiskorú a cica farkát rángatja – macskajaj. De amikor, mert ott van mellette, és merő érdeklődésből a pörgő küllő közé dugja kezét, vagy az őrült száguldozó elé csámborog, az már traumatológiával csatolt – bringajaj.

Képek forrása: flickr.com

Cimkék: életmód
Hozzászólások
0db hozzászólás
cache