A gyermekem mindig gyermek marad, számomra – mondogatja a legtöbb szülő. Aztán ott van a mondás is, hogy az ember addig marad gyerek, amíg élnek a szülei. Ez mind igaz, és helytálló is a maga módján, ha megfelelően értelmezzük bizonyos életkorokban a „gyermeki lét” fogalmát. De mi lehet az oka annak, hogy a gyerekek nem akarnak „felnőni”, és egyre nehezebben hagyják maguk mögött a kamaszkort, vagy éppenséggel az életszakaszok mintha felcserélődnének, kitolódnának, és olyan korban – húszon évesen – jelentkeznek „tinis” problémák, amik előtt a szülők, a felnőttek is értetlenül állnak.
 |
Ha bele gondolunk, a régi korokban – természetesen – jó pár dolog másképpen működött, mint napjainkban. A szülők akkor is a legjobbat akarták a gyermeküknek, a legjobbat, amit a lehetőségeikhez mérten adni tudtak. Viszont a kulcspont pontosan a lehetőség szóban rejlik. Régebben is akadt sok fiatal, aki egyetemre járt, és diplomát szerzett, de azért még ők voltak kisebbségben. A „mindennapos” felállás legtöbbször az volt, hogy a lánygyermeket férjhez adták egy bizonyos iskolázottság elérése után – persze ment ő magától is hites urához –, a fiúknak pedig igyekeztek a megélhetéshez szükséges szakmát adni a kezükbe a szülők, és ezzel készen is volt a „mű”. Jöhettek a friss házasoknál a gyerekek, a családépítés, az „út” kimondatlanul is ki volt jelölve a legtöbb fiatal számára. Dolgozni lehetett, és kellett is, a lehető leghamarabb ráadásul. A felelősség pillanatok alatt a nyakába szakadt a „zsenge” ifjúságnak, fel kellett nőni az anyaság és a családfenntartó szerepkörökhöz. Általánosságban nem volt jellemző, hogy nagy karrier-vágya lett volna például egy nőnek, vagy hogy a biztos megélhetést kockára tette volna egy férfi, bármiféle hirtelen jött megérzése alapján.
Ezzel szemben, a „tomboló” 21. századunk a lehetőségek tárháza lett az elmúlt évek alatt. Fenekestül felfordult minden, a technika percről percre változik, a kínálat óriási és ez a nagy forgatag magába „szippantotta” a mai ifjúságot is. Már semmit sem „muszáj” és semmit sem „kell” kötelező érvényűen tenni, nem kell ragaszkodni szokásokhoz, konvenciókhoz, az emberek nagyobb százaléka a saját maga által választott utat járja, aminek nem feltétlenül a „csak” megélhetési munka, vagy a házasság szent köteléke a cél, hanem az, hogy az egyén a számára minél teljesebb, és a saját igényeire szabott életet éljen.
Hajdanán, mint már fent említettük, az iskola fontos szerepet játszott persze minden fiatal életében, de nem volt mindenki álma, és nem is volt rá lehetősége, hogy orvos, tanár, vagy akár atomfizikus – de bármelyik mai modern szakmát említve, mondjuk szállítmányozási logisztikus, vagy menedzser – legyen. Ez is közrejátszott abban, hogy az ifjúság egy bizonyos kort elérve, a már szintén fentebb említett „konvencióknak” megfelelő életvitelt folytatott, ha fent kellett tartani egy családot, akkor megtette, és nem volt kérdőjel benne.
Ma ezzel szemben a fiatalok előtt tanulmányaikban is végtelenül színes paletta áll rendelkezésükre. A szülők is persze a legjobbat akarják, sőt, sokkal jobbat akarnak a gyermeküknek, mint amit ők valaha elértek az életben. Ezért már a középiskolában elkezdődik a „hajtás”, ha nem előbb, a kamaszok elfelejtenek gyereknek is maradni, átélni minden kínját és örömét a tini éveknek, csak azért, hogy később felvételt nyerhessenek egy remek főiskolára/egyetemre, hiszen a jobb élet lehetőségének ez számít manapság.
|
Néhány szülő eközben óvja, dédelgeti a gyermeket, hogy csak a „tanulásra” koncentrálhasson, sajnos ezzel nagyon sok, a világ egyéb dolgaihoz önállótlan és olykor tapasztalatlan kamaszt nevelve.
Aztán ha sikerül a felvétel a gyereknek a nívós élet intézményeibe, több problémával is szembesülhetünk. Azzal például, hogy a gyerek a tanulás mellett vagy helyett a féktelen szórakozás örömeinek kezd áldozni a felsőoktatásban eltöltött évek alatt, amit persze nagyon élvez, vagy csak egyszerűen ráébred arra, hogy fogalma sincsen, mit keres a patinás épület folyosóin, mert például élete álma, már nem is álom, sőt inkább rémálommá alakult át. Már nem akar orvos lenni, vagy tanár, egyáltalán fogalma sincsen arról, mi is szeretne lenni, vagy mit akar kezdeni az életével. Akinek viszont „bejön” az egyetemi/főiskolai élet, az persze rögtön érzi is, hogy tökéletes „melegágyat” talált az idő húzására, vagyis arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalni a szó szoros értelmében, felnőni, hiszen az iskolát el kell végezni, amit sok-sok évig meg is tehet, így ráér munkába állni később is. Persze általánosítani nem lehet, és nem is szabad, mert ettől függetlenül jó páran nem esnek bele ezekbe, a csapdákba.
A mai fiatalokat azért, lássuk be, nem sok minden „köti” időhöz az életben. Bármikor rájöhetnek arra, mit dolgoznának szívesen egy életen át, de ha mégsem, az sem baj, van idő gondolkodni, váltani. Egyre jobban jelentőségét veszíti a házasság intézménye, pláne úgy, hogy már 68%-ban végződnek a frigyek válással. Korán gyermeket vállalni már alig akarnak, van, aki egyenesen kijelenti, hogy a karrierje sokkal fontosabb a családalapításnál.
Mindig vannak új lehetőségek, szebb és jobb párkapcsolatok, karrier álmok… vagy legalább is ezt képzelik korunk új „gyermekei”. Csak vajon igazuk is van?
Catherine Jinks
Szepes Mária
Bálint Ágnes
Pascal Mongne
