Ki az okos?

Az intelligencia kérdése első pillanatban rém egyszerűnek látszik. Vannak okosabb emberek, meg butábbak, zsenik és értelmi fogyatékosok – és persze átlagosan intelligens emberek. Ráadásul könnyű mérni is, hiszen számtalan intelligenciateszt van, így egy számmal is kifejezhető, hogy a vizsgált alany – gyerek vagy felnőtt –, mennyire okos. Mondd meg, hanyas vagy, és tudjuk máris, milyen intelligens ember vagy!

Kupon Mánia akció!

Közkívánatra újra! Wellness pihenés az Amira Hotelben 51% kedvezménnyel, mindössze 44. 900 Ft-ért!

- 51% 91900 Ft helyett 44900 Ft

Országos

Már csak 43 kupon van

Ha azonban kicsit megpiszkáljuk okosságunk kérdését, rögtön a zavarosban találjuk magunkat. Ki is az okos ember? Aki művelt? Aki jól alkalmazkodik környezetéhez? Akinek jók a logikai képességei? Vagy a memóriája kiugró? És melyik memóriája? A rövidtávú vagy a hosszú távú? Az az intelligens, aki fejből elszavalja az Odüsszeiát, vagy aki alig olvas, viszont zseniálisan ért a pénzügyekhez? Az az okos, aki fejben össze tud szorozni hatjegyű számokat, vagy az, aki bármilyen műszaki tárgyhoz nyúl is hozzá, azonnal képes átlátni az egész működését? Egy zseni az okos, aki hihetetlen műalkotásokat hoz létre, de kibírhatatlan természete miatt magányos és boldogtalan, vagy inkább az az egyszerű zöldségárus asszony, aki nem ért a művészetekhez, viszont csodálatos harmóniát teremt maga körül? Vagy ez mind együtt? Minden területen senki sem jó, vagyis akkor nem is léteznek intelligens emberek…

Akkor mi is az az intelligencia valójában?

Régebben okos embernek azt tartották – ókorban, középkorban –, aki sokat olvasott, művelt volt és volt ideje, tehetsége és lehetősége arra, hogy elgondolkodjon a világ dolgain. Filozofálgatott, gépeket alkotott, értett a matematikához, verset írt… Igen kevesen tartoztak ebbe a körbe, hiszen a földtúró lakosság – a népesség 80-90 százaléka – nem részesült oktatásban, nem tudott írni, számolni, nem volt pénze könyvekre, és ideje sem volt arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Elvétve előfordult, hogy egy-egy kiugró képességű gyereket valaki felkarolt, taníttatta. Ám igen sok Mozart, Einstein, Kant és Arisztotelész csak a kasza nyelét fogta egész életében…

A helyzet akkor változott meg, amikor a közoktatást bevezették és polgári családok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az iskolákra. Egy idő után felmerült az igény, hogy valamilyen módon mérni kellene, hogy mennyire okos egy gyermek – egy kicsit pontosabban annál, hogy a tanítója azt mondja: „igen jó fejű ez a kölyök”. Ezért születtek meg az első intelligenciatesztek, amelyeket úgy dolgoztak ki, hogy a gyermekek okosságát mérjék. Elvégezték a tesztet több száz vagy ezer gyermeken, és a pontozást úgy határozták meg, hogy az átlag kapta a 100-as számot, és ehhez képest voltak kevesebb vagy több IQ ponttal rendelkezők. Egy bizonyos pontszám alatt értelmi fogyatékosnak minősítették az illető gyereket, a 120-as, 140-es pontszámú gyermekek pedig a kiemelkedő, illetve a zseni nevet kapták.

Gyermekeknél nem nehéz ilyen átlagot mérni, hiszen fejlődésük során tudható, hogy milyen a memóriája egy egyévesnek vagy egy tízévesnek, milyen logikai képességgel rendelkezik egy ötéves vagy egy nyolcéves. Pontosabban fogalmazva: nagyjából tudható, hogy egy adott életkorú gyermeknek mit kell tudnia. Itt van az első gubanc az IQ tesztekkel kapcsolatban: ma már tudjuk, hogy a gyermekek nem egyformán fejlődnek, és ha valamelyik gyermek egy téren lemaradást mutat, az még semmit nem jelent – lehet, hogy egy hónap múlva behozza társait!

Egy másik probléma volt, hogy milyen kérdéseket tettek fel. Az első tesztekben igen sok műveltségi jellegű kérdés volt, ám nagy lett a zűrzavar, amikor például az Amerikában használt tesztek kimutatták, hogy az afro-amerikai gyerekek – feketék – sokkal butábbak! Ezt néhány fajelmélet-hívő büszkén emlegette – mások pedig kimutatták, hogy egyszerűen olyan dolgokat kérdeztek, amiket a fekete gyerekek nem tudhattak, mert szocializációjuk során nem tanulták meg. Amit egy európai gyerek például tud, azt nem tudja egy ázsiai, viszont amit az ázsiai tud, azt nem tudja az európai. Ezért vezették be, hogy minden tesztet standardizálni kell az adott országra ­– vagyis a kérdéseket át kell kicsit írni, illetve el kell végezni tesztek sokaságát, hogy valóban jól mér-e.

Ám jött a következő gond: a műveltség és a megszerzett tudás nem azonos az intelligenciával. Azért mert egy gyerek el tudja szavalni a János vitézt, még lehet buta – csupán a memóriája jó. Lehet, hogy semmit nem ért az elmondott versekből, míg társa ugyan nem képes csak egy-két versszakot bemagolni, ám pontosan érti a mű lényegét. A szorzótáblát is bebiflázhatja valaki, ez nem jelzi, hogy milyen matematikai és logikai képességekkel rendelkezik.

Így jelentek meg olyan tesztek, amelyek kifejezetten a képességeket mérik, például nincs is bennük egy szöveges feladat sem, csupán logikai feladatokat kell megoldani. Ezek viszont nem mérik a memóriát, az általánosító képességet vagy éppen a kézügyességet – hiszen ez utóbbi is egy képességünk. Létrejöttek végül a kevert tesztek, amelyek egy kicsit mérik a műveltséget, kicsit a memóriát, logikát, stb. Van, aki mindenben egyenletesen jó vagy rossz, és vannak úgynevezett fésűs intelligenciájú emberek, akik valamikben nagyon jók, míg a többi területen közepesek, vagy kifejezetten gyengék.

Csak hogy ezzel még mindig nem értünk a problémák végére. Kiderült, hogy más módon is lehet az okosságot „csoportosítani”. Létezik a plafon és a valóság. Plafonintelligenciának azt nevezzük, amilyen IQ szintre valaki el tud jutni, a valóság pedig a jelen állapotot tükrözi. Az IQ tesztek a valós intelligenciáról adnak számot, és nem derül ki belőlük, hogy mire is lenne képes az illető – vagy a jobb a tesztek csak sejtetik ezt. Egy érdekes példa: egy down-szindrómás kislány, akinek az IQ-ja 50 pont körül mozgott, elvégezte a gimnáziumot. Persze nem jeles eredménnyel, ám képes volt érettségit szerezni. Szülei és tanárai a maximumot hozták ki belőle, miközben más, 100, esetleg 120-130 plafon IQ-jú gyerekek a szakközépiskolát vagy akár a 8 általánost sem képesek befejezni.

És végezetül még egy gond. Ki az okosabb, aki képes boldogan élni, megtalálni a helyét a világban, alkalmazkodni a feltételekhez, vagy az, aki érti a kvantum kozmológia rejtélyeit? Hiszen a környezethez való alkalmazkodás tudása – „feltalálja magát” – is okosságunk kérdése…

Az intelligencia tehát eléggé megfoghatatlan valami. Egy kicsit szarkasztikus, ám nagyon is találó megfogalmazás szerint az intelligencia az, amit az intelligencia tesztek mérnek. Ez egy szám, ami eligazítást adhat szülőnek, tanárnak, pszichológusnak, hogy ki is ez a gyermek, megállapítható belőle, hogy ki az, aki különleges iskolába való – vagy mert fogyatékos, vagy mert zseni –, de semmiképpen nem lehet egy életre szólóan meghatározó, beskatulyázó szerepe!