|
Milyen idős a gyermeked?
2009-10-15
58 komment Gubbasztottunk a 12 ágyas kórterem kopottas festésű ágyain. Heten voltunk, öt megtört kis veréb, akik minél kisebbre szerettek volna összezsugorodni, és két Reménykedő. Pár órája kerültem csak fel a terembe, miután elvették tőlem húszhetes magzatomat. Nem volt mit tenni. Egy fertőzés miatt már csak egy haldokló, életképtelen csöppség volt a pocakomban, ahhoz már nagy, hogy egy abortusszal szüntessék meg vergődését, ahhoz azonban még kicsi és fejletlen, hogy életben maradjon. Ilyenkor meg kell őt szülni…
Ültünk ágyainkon, csupa különböző műveltségű és státuszú anyuka, akik mégis mindennél jobban összetartoztak: ugyanaz volt a sorsunk. Nem hullottak könnyek, még az éjszaka csendjét sem verte fel soha szipogás, csupán a halk, megtört beszélgetés, a szívekből kilopódzó dermedt csend éreztette, hogy a szülészeti osztály ezen kórterme nagyon más, mint a többi. A két Reménykedő kedvéért is tartottuk magunkat. Ők még hordták az életet szívük alatt, ám az orvosok szerint igen kicsi volt az esélyük, hogy magzatuk megmaradjon. Egy húsz év alatti cigánylány ikreket várt, igyekezett bizakodó lenni, ám a vacsora előtt kiment a mellékhelységbe, és kiabálva, bőgve rohant vissza. Elvetélt. Egy szőke anyuka szomorúan nézte, majd megjegyezte: – Még mindig jobb, mint temetni…
Ez volt az ötödik terhessége, és valamilyen genetikai okból kifolyólag gyermekei szinte mind életképtelenek voltak. Az ötből kettő még a terhessége alatt meghalt – a mostani is –, hármat szült meg, kettő egy hónapon belül elhunyt, s csupán egy 28 hétre született kislány maradt életben. Mindannyiunk előtt felrémlett a kép, ahogyan a szülők egy ici-pici koporsó mellett állnak, s megértettük szavai igazságát. Ám ő nem az az asszony volt, aki hagyja magát legyűrni. Látva lógó fejünket, inkább a kislányáról mesélt, aki életben maradt, aki gyönyörű, aki behozta fejlődési lemaradását, aki élete értelme… Másnap délelőtt a maradék öt ágy is megtelt. Abortuszosok – sziszegte felém egyik sorstársam, amikor látta, hogy értetlenül nézem a hirtelen jött népvándorlást. Kiderült, minden reggel érkeznek a terhességtől megszabadulni vágyó „anyukák”, sorban mennek be a műtőbe, majd pár órát pihennek mellettünk, s mehetnek haza. Előző délután és este halkan beszélgettünk, most azonban szinte fájdalmassá vált a csend. Mit is mondhatna egymásnak ez a két csoport? Néztem ezeket a frissen érkezetteket, és nem tudtam őket gyűlölni. Sajnáltam őket. Nem azért, amiért ők sajnálták magukat – hiszen senki sem megy boldogan és vidáman kaparásra –, hanem azért mert úgy vélik magukról, nem érettek az anyaságra. Mert önszántukból, vagy mások akaratából, butaságból vagy okos megfontolásból belekényszerülnek ebbe a rémes szituációba.
De ez a nap sem telt el tragédia nélkül. Az egyik lányt nem hozták vissza. A kórházakban nem sok mindent tehetnek az emberek, nem véletlen hát, hogy száguldva terjednek a pletykák. Megtudtuk, hogy a lánynak nagyon sok abortusza volt, a mostanit már nem bírta a méhe. Ki kellett operálni, és most az intenzív osztályon fekszik, lassan ébredve tudatára annak, mi is történt vele… Sok-sok éve történt mindez. Az élet begyógyítja a sebeket, különösen akkor, ha a nagyon várt gyermek egy napon megérkezik. Lányom már négyéves, és elnézve ficánkoló szőke fürtjeit és boldog mosolyát, néhanapján eszembe jut, hogy volt nekem egyszer egy kisfiam is. Esténként felnézek az égre, és úgy képzelem, hogy az egyik csillag az én fiacskám. S néha az is eszembe jut, hogy az a bizonyos kórterem azóta sem üres, minden nap ott gubbasztanak az anyukák, akik nem válhattak mamivá. Ott fészkel a néma kiáltás, a döbbent csend a terem falai között nap mint nap… Képek forrása: flickr.com
Cimkék:
terhesség
58db hozzászólás
|
Anyuci blogger fal  Gyerekrovat Book.hu könyvajánló 
Gaál Mózes
Tomanné Jankó Katalin
Bartos Erika
Tomanné Jankó Katalin
|
