Legalább kóstold meg!

Vannak jól evő gyermekek, akik mindig boldogan ülnek le az asztalhoz, és bármit szívesen elfogyasztanak. Egy ismerősöm 7 éves fia például imádja a szusit – azzal a méregerős zöld trutymóval együtt –, és szívesen kísérletezik is az étellel, például mazsolát szór a rántottára. A töltött káposzta, bableves pedig kedvenc ételei közé tartoznak.

Kupon Mánia akció!

Páros FitWeek belépőjegy FÉLÁRON, mindössze 1.500 Ft-ért!

- 50% 3000 Ft helyett 1500 Ft

Országos

Már csak 247 kupon van

Ám az ilyen gyerekek vannak kevesebben, többségük inkább válogatós. Az említett gyereknek van egy bátyja és egy húga – 4 és 10 évesek –, akik leginkább csak a tésztát hajlandóak megenni, lehetőleg üresen. Jöhet hozzá esetleg egy szelet üres kenyér. Kifejezetten büszkék voltak a szülők, amikor az idősebb gyerek ínyenccé vált: hajlandó volt tejfölt és reszelt sajtot tenni a tésztára!

Jómagam ellentétes érzelmek között vergődöm mindig, amikor négyéves csemetém nem hajlandó megenni a vacsorát. Egyik felem azt súgja, hogy úgysem hal éhen, s ha éhes lesz, majd kér enni. Persze semmi finomságról szó sem lehet étkezés előtt és étkezések közben – az kizárólag kiadós kajálás után jár. Másik felem viszont kétségbeesetten kiabál: milyen anya vagy te? És ha így nem jut elég táplálék, vitamin, fehérje, ásványi anyag a szervezetébe? Ha emiatt fog rosszul fejlődni? Vagy beteg lesz?

Ezzel a kettős érzelemmel azt hiszem, nem egyedül állok. Más anyukák elmeséléséből sejthető, hogy ez a csapda sokunkat utoléri. De mit tehetünk?

Megfigyelve gyermekem étkezési szokásait – vagy inkább nem-szokásait –, arra jöttem rá, hogy nem válogatós, hanem egyszerűen unja az evést. Ha nem kifejezetten éhes, vagy nem vendégségben vagyunk – érdekes, hogy másoknál úgy eszik, mint egy kisangyal, pedig higgyétek el, tényleg elég jól főzök én is! –, meg sem kóstolja… Felugrik, és rohan a szobájába játszani – rohanna, ha hagynám –, vagy mivel imád csacsogni, boldogan élvezi a közös étkezés szociális jellegét. De enni nem hajlandó. Minden jobban érdekli annál, ami a tányérján van.

Sokszor a kedvenc ételét sem hajlandó megkóstolni – például spenótot –, az újdonságokra pedig eleve gyanakodva néz. Ezért vezettem be a „meg kell kóstolni mindent” szabályt. Egy történetet meséltem el neki az első alkalommal – s utána még jó párszor –, ami valóban megesett:

– Egyszer a nagyi hozott neked valami finomat, de te olyan butuska voltál, hogy nem voltál hajlandó megkóstolni. Hiába mondtuk, hogy ez nagyon jó, összezártad a szádat! Végül egy kis adagot a szádra kentem a kanállal, amit megnyaltál… és zsupsz, azonnal bekaptad az egész kanalat, és az utolsó cseppig felfaltál mindent. Tudod, mi volt ez? Somlói galuska sok-sok tejszínhabbal! Te pedig nem akartad megenni a tejszínhabot! Látod, ezért kell megízlelni mindent, mert kiderülhet, hogy valami nagyon finom dolog van előtted!

A „kóstold meg” szabály viszonylag működik. Bevesz egy falatot a szájába, csócsálja, ízlelgeti, látszik, hogy ilyenkor nagyon koncentrál az étel ízére, majd meghozza a döntését. Ha az ételt szereti, oda se figyelve, minden ellenállás nélkül megeszi az egészet – közben csacsog. Ha tényleg nem ízlik neki – ilyen is van, mi sem szeretünk mindent –, akkor engedélyezve van, hogy a szemetesbe kiköpje. Ilyenkor, de csakis akkor, ha látom az arcán, hogy valóban fintorog az étel ízén, lehetősége van mást kérni – persze csak olyan ételt, amit pillanatok alatt el tudok neki készíteni, például virslit, szendvicset…

Nem állítom, hogy minden gyerek esetében használható ez a rendszer. Ám ha te is olyan anyuka vagy, akinek gondot okoz, hogyan tömjön egy kis létfontosságú tápanyagot gyermekébe, akkor érdemes talán kipróbálnod. A történet nincs szabadalmaztatva, nyugodtan el lehet mesélni más gyerekeknek is – úgysem emlékeznek rá, hogy ez nem velük történt meg. És hátha beválik…

Képek forrása: flickr.com