Modern kori „kezitcsókolom”

Köszönni márpedig muszáj, az alapvető udvariassági formulák ezt követelik meg tőlünk, mi pedig a gyerekeinktől. Az illemtani kódex ezen fejezete azonban csemetéinknek olyan, mint egy sötét erdő, ahová bezavarva még jól magukra is hagyjuk őket! Szép, szép a magyar nyelv, de nehéz, és hogy a témánál maradjunk, ehhez elég megszámolni hányféle köszönési módunk létezik.

Kupon Mánia akció!

Saját fotókönyv a Fotókönyvbolttól 6.200 Ft helyett most mindössze 2.990 Ft-ért!

- 51% 6200 Ft helyett 2990 Ft

Országos

Már csak 86 kupon van

Nem. Nem fogunk számolgatni, és az olvasóinkat sem kérjük erre, viszont arra igen, hogy legyenek a gyermekekkel türelmesek, még akkor is, ha esetleg ez néhány kellemetlen perccel és tétova ácsorgással is együtt jár, amikor a pénztáros néninek sehogy sem bírja kibökni: „viszontlátásra”.

Nincs annál szívszorítóbb, mikor az első nagy nehezen kikuncsorgott köszönésre a bolti eladó nevetéssel reagál, mit szépítsük: egyszerűen kineveti a "kezitcsókolom"-ot köszönő hároméves kislurkót, aki egyáltalán nem érti a reakciót. Az eset persze tovább fokozódik, hiszen a huszonpár éves hölgy még arra is megkéri, hogy márpedig ezután csak a "szia" a megengedett, hiszen korából adódóan őt csakis tegezni lehet.

Szegény gyerek. Nem elég, hogy megtanul egy udvariassági formulát, még azt is elvárják tőle, hogy nemre, korra és napszakra való tekintettel különbözőképpen köszönjön. A társadalom elvárása ez, viszont mi ne akarjunk ennek rögtön megfelelni. Elég lesz először két-három variációra rászoktatni a csemetét, aztán jöhet sorra a többi.

A gyermekek első és legegyszerűbb köszönése az integetés, mondhatni alapot képez a bonyolultabb formuláknak, hiszen ezt már akkor is alkalmazhatjuk, ha még nem tud igazán beszélni. A kislurkó hozzászokik a rendszerességhez, később pedig már csak az integetéshez kell hozzákapcsolni a „jó napot kívánok”, „szia”, „viszontlátásra” fogalmakat.

A köszönésre nyújtott, elbizonytalanító válaszreakciókat (mint a bolti eladó és a „kezitcsókolom” esete) sajnos nem tudjuk kiszámítani, viszont ügyesen pozitívummá tudjuk alakítani a kis fejecskében, például azzal, ha elmondjuk, hogy „olyan ügyes és udvarias voltál, hogy a néni teljesen meglepődött”, és a végére feltétlenül tegyük hozzá: „büszke vagyok rád”. Ezzel aztán  akkora önbizalmat és megerősítést adunk a gyermekünknek, amiből töltekezve később is köszönés lehet a látogatás vége.

A köszönésre való tanítás alapvető problémái között meg kell említeni a dacos szülő esetét: „márpedig addig itt állunk, amíg nem köszönsz szépen!” Az erőltetéssel és a szigorú rábírással azonban nem érjük el a célunkat, kár is vele próbálkozni. Ezzel csak olyan kellemetlen szituációkba sodródunk, melyekkel magunknak bosszúságot, csemeténknek pedig rossz élményt okozunk. Ha nem köszön, hát nem köszön. Majd legközelebb megteszi, annál is inkább, mivel mi jó példával  járunk elöl, és a hangos „viszontlátásra” után szépen elmagyarázzuk, ez miért fontos. Minden köszönés egy apró ajándék annak, akivel találkozunk vagy akitől búcsúzunk, márpedig ajándékot kapni és adni is jó dolog…

Képek forrása: flickr.com