Ne dobálj!

Minket ugyan a frász kerülget eme szórakozásuktól, de ez a „játék” egy nagyon komoly tanulási/fejlődési folyamat része. Hiszen mi is kell hozzá, hogy el tudjunk dobni valamit? Először is fejlettnek kell lennie a finommotoros mozgásunknak, hogy meg tudjuk fogni az adott tárgyat, és ugyebár el is kell tudni engedni dobás közben, arról nem is beszélve, hogy kéz-szem koordinációra is szükség van, hogy oda repüljön, ahova akarjuk. Ezt pedig nagyon-nagyon sokat kell gyakorolnunk. Emellett ugyebár a világról is nagyon-nagyon sokat kell tanulnunk, mire felnövünk. Gyermekként olyan az agyunk, mint a szivacs, mindent magába szív, miközben intenzíven ismerkedünk a világgal. A tárgyakat előszeretettel dobáló lurkónk pedig a fizikával, a gravitációval, az erővel ismerkedik, bár ennek távolról sincs tudatában (mint ahogy mi se gondolunk rá, mikor a főzelék már megint a padlón köt ki).

Kupon Mánia akció!

Közkívánatra újra! Wellness pihenés az Amira Hotelben 51% kedvezménnyel, mindössze 44. 900 Ft-ért!

- 51% 91900 Ft helyett 44900 Ft

Országos

Már csak 43 kupon van

Hogyan éljük túl a dobálós-időszakot?

Amíg gyermekünk nem töri be egy kővel az ablakot, vagy nem veszélyezteti a saját maga, vagy mások testi épségét, addig ne kerítsünk nagy feneket a dolognak. Képtelenség megakadályozni eme tevékenységében. A tiltások helyett inkább arra koncentráljunk, hogy mit és hova dobhat.

Tanítsuk meg, hogy mit lehet eldobni. Pontosabban, azt véssük belé, hogy mit nem lehet eldobni. Ez a lista jóval rövidebb, mint a dobálható dolgoké, így esélyes, hogy meg is fogja tanulni, hogy például az apa telója, az anya szemüvege nem játék. Ezeket a dolgokat azért lehetőleg pakoljuk el a keze ügyéből, és inkább szivacs lasztikat tegyünk elérhető távolságba. Mi is nyugodtan szálljunk be a játékba, dobáljuk egymásnak a labdát, egy kétéves lurkó már nagyon fogja élvezni a közös mókát! Amikor csemeténk mondjuk éppen a cipőjét dobálja, higgadtan vegyük el tőle, hogy „A cipőket nem dobáljuk, itt van helyette inkább a labdád.” Ha így teszünk gyermekünk előbb-utóbb meg fogja tanulni, hogy vannak dolgok, amiket nyugodtan dobálhat, és vannak dolgok, melyeket nem.

Fejlesszük vissza az agresszív dobálást. Bizonyára mindenkinek a fejéhez repült már játékkocka gyermeke kezéből, vagy szemtanúja volt, amint a kis drága homokot szórt játszópajtása szemébe, hozzávágta a babáját. Amennyire csak lehetséges, eleinte próbáljuk meg figyelmen kívül hagyni ezeket az eseteket. Ugyanis ha látja, hogy ezzel felhívta magára a figyelmünket, valószínűleg folytatni fogja az agresszív dobálást, hiszen tudja, így biztosan vele fogunk foglalkozni.

Amikor veszélyessé válik a dobálás, például egy másik gyermek testi épsége forog kockán, fontos, hogy mindig ugyanúgy reagáljunk, mivel a lurkók ismétlés útján tanulnak. Amikor csemeténk ilyet tesz, határozottan fogjuk meg a kezét, és miközben azt mondjuk neki, hogy „Nem, ez fáj.”, távolítsuk el a tetthelyről, és tereljük más tevékenység felé úgy, hogy előtte egy kicsit leültetjük. Ez a „bünti” azonban ne legyen több egy percnél (ebben a korban 30 másodperc is bőven elég), mert így gyermekünk nem fogja elfelejteni, miért is lett leállítva.

Ha azt vesszük észre, hogy gyermekünk mérgében kezd el másokat hajigálni, bátorítsuk, hogy inkább szóban adjon hangot dühének. „Évikém, látom, hogy valami nem tetszik, mondd el anyának, hogy mi az!” A hangoddal érzetesd, hogy nem teszik neked a viselkedése, de ne hagyd, hogy kicsengjen belőle, dühít. Ne kiabálj, és ne hagyd, hogy eljárjon a kezed, bármennyire is ott vagy a határán.

Hiába vagy türelmes, mindent megpróbáltál, de gyermeked továbbra is életveszélyesen dobálja a tárgyakat? Akkor nemigen tudsz mást tenni, csak azt, hogy a fél szemed folyton rajta tartod, mit kaparint meg… és folyamatosan ismételgetni magadban, hogy semmi se tart örökké, ki fogja nőni.

Kösd a játékait a babakocsihoz, az autós gyermeküléshez. Így nem fognak leesni a földre, senkihez se tudja csemetéd szeretetből hozzávágni őket, és ráadásul még külön tetszeni fog neki, hogy vissza is tudja „halászni” azokat. Arra viszont ügyelj, hogy a szalag, amivel a játékokat rögzíted, ne legyen túl hosszú, nehogy gyermeked nyaka köré tekeredjen egy óvatlan pillanatban.

Takarítsatok közösen. Felejtsd el, hogy gyermeked minden egyes alkalommal megkérd, szedje fel a földön landolt tárgyat. Ez neked is és neki is fárasztó. Ehelyett inkább játsszatok, például olyat, ki tuja a legtöbb játékkockát összeszedni, és betenni a kosárba, vagy ki találja meg hamarabb a padlón a csoki darabkát.

Mutass példát. Néha te is ledobod a párnát a kanapéra? Továbbra is megteheted, akár gyermeked szeme láttára is. A példamutatás nem azt jelenti, hogy ezután például soha többé nem dobod be a koszos zoknikat a szennyestartóba, mikor csemetéd a közelben van. Ha ez a szokásod, rendben. A lényeg: gyermekednek azt kell megtanulnia, mit lehet neki dobni és mit nem. Ezért, mikor a következő alkalommal megreptet valamit, amit nem lehetne, fogd szépen kézen, és mutasd meg, mely tárgyakat lehet hajigálni. Például a papírszemetet a kukába, az építőkockáit a dobozukba, a szennyest a tartóba.

Ülj mellé, mikor eszik. Igen, ez az az időszak, mikor az étel jó része a konyhakövön köt ki, esetenként az evőeszközök és a tányérok kíséretében. Étkezésekkor ülj le te is gyermeked mellé, és mikor látod, hogy „turpisságra” készül, szelíden, de határozottan fogd meg a kezét és mondd, hogy „Nem.” Arra az esetre, ha mégse tudod az étkezést gyerkőcöd mellette ülve végigpesztrálni, használj törhetetlen tányért, bögrét.

Kis adagok, kevesebb kosz. Kevesebb ennivaló megy kárba, és gyermekednek is kevesebb muníciója lesz, ha inkább kisebb adagokban tálalod neki az ételt. Ha kér még, akkor szedhetsz neki újabb adagot. Ha látod, hogy gyermeked már nem az evésre, csak a játékra koncentrál, vedd el előle a tányért, emeld ki az etetőszékből, kézmosás, és indulhat a játék. Ne erőltesd, hogy a szerinted megfelelő adagot egye meg – nem fogja, és csak neked lesz vele plusz munkád, amíg feltakarítod a konyhakőről.

Képek forrása: flickr.com