Neked mi jut eszedbe a kakis pelenkáról?

Akkor kezdtem el igazán irigyelni a nőket, amikor párhetes gyermekem először kakilt be nagy nyilvánosság előtt…

Kupon Mánia akció!

Saját fotókönyv a Fotókönyvbolttól 6.200 Ft helyett most mindössze 2.990 Ft-ért!

- 51% 6200 Ft helyett 2990 Ft

Országos

Már csak 86 kupon van

Mert hogyan is reagáltak erre az összegyűlt asszonyok? Elaléltak a gyönyörűségtől, amint megpillantották a szaros popsit és pelenkát. Rózsaszínű dombocskáról beszéltek, és kevesen tudták megállni, hogy meg ne puszilják azokat az „édes kis babapopsikat”.

Én meg álltam megkövülten, és az egész látványról teljesen más jelzők jutottak eszembe: büdös, undorító, hányingerkeltő. Számomra a kaki maga volt a tény, a valóság, amely maga alá gyűrt mindent, és szinte meg se láttam gyermekem combocskáit, gyönge kis húsát. Elviselhetővé csupán az tette számomra a helyzetet, hogy szemem a sarkából észleltem, férfitársaim hozzám hasonlóan zavarban vannak, és legszívesebben kimenekülnének a szobából. A kakis popsi megcsókolása olyan távol volt tőlünk, mint Hamupipőkétől az áfaemelés problémája.

Később kisbabánk beteg lett. Nem volt komoly vész, hányt egy picit, belázasodott, a doki egy vállrándítással elintézte az egészet. De amíg az orvoshoz eljutottunk! Mert persze gyermekem a hétvégén az esti órákat választotta ki, amikor nincs orvos, és az ügyelet is úgy rázza le magáról az enyhe betegséggel küzdő gyermekek szüleit, mint kutya a vizet magáról. Azt hiszem, addig az éjszakáig nem is tudtam, mi az a pánik, ám akkor egy életre megtanultam. Fogtam a kezemben az apró felforrósodott testecskét, és fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem. Rettegtem. Párom azonban maga volt a józanság! Bár első gyermekünk első betegségével küzdött – és előtte neki sem volt tapasztalata abban, hogyan kell gyermekeket gondozni –, mégis tudta, mit kell tennie. Aggódott, hogyne, mégsem esett kétségbe, telefonált, borogatott, gügyögött és énekelt a babának. Egész éjszaka fent volt, virrasztott mellette, míg engem minden félelmem ellenére elnyomott az álom.

Aztán, amikor kétéves múlt a pici lányom, rátört a hisztikorszak. Ha láttatok már megvadult, őrjöngő gyermeket – nos, az semmi sem volt az én „édesemhez” képest. Levetette magát a metró földjére, üvöltött, sikoltozott, csapkodott… Megdermedve ültem mellette. Megpróbáltam felemelni, ám olyan pofont kaptam tőle – igaz nem pofonnak szánta, csak csapkodott  –, hogy messzire repült a szemüvegem. A nők mentettek meg. Minden előítélet nélkül, kedvesen közeledtek, előkerültek apró ajándékok – például egy használt buszjegy –, és pici ördögöm hirtelen angyalkává szelídült. Hogyan csinálták? Mit tudnak a nők, amit mi férfiak nem tudunk?

Azóta már sok mindent átéltünk, és képzeletemben az első kakis pelus látványa boldog nosztalgikus élménnyé szelídült, már azt is tudom, mit kell tennem, ha lázas lesz a kicsim, és egy-kettőre leszerelem, ha hisztizni vagy dacoskodni akar. Megtanultam az évek folyamán. Ám csodálom a nőket, az anyákat, hogy ők mindezt szinte ösztönösen tudják, nem kell gondolkodniuk, nem kell megtanulniuk a helyzetek kezelését.

Mert bármennyire is okosodtam az elmúlt négy év során, bizony, mind a mai napig a legboldogabban akkor tudok kislányomra nézni, amikor édesdeden alszik az ágyában. Ilyenkor tudom magam átadni legteljesebben az apai büszkeség érzésének, elérzékenyülök, suttogva beszélek hozzá, babusgatom.

Csak arra vigyázok, nehogy felébredjen, mert akkor esetleg újabb megtanulandó probléma elé állítana!

Képek forrása: flickr.com