Szoptatok, ha belehalok is!

Az elmúlt 100 évben többféle megítélése volt ennek a természetes babatáplálási módnak. Míg eleink tökéletes természetességgel szoptattak, az elmúlt generáció középrétegében kialakult egy olyan nézet, miszerint a szoptatás állatias, a pórnép műveli csak, hiszen mennyivel egyszerűbb és nagyszerűbb kikeverni a tápszert, amellyel sokkal szebben fejlődnek a babák.

Ekkor indult a „tápszer divat”. Akkoriban is vitatott volt, értelmiségi körökben gyakran szoptattak, felvállalva ezzel, hogy megszólják őket, mert hittek abban, hogy ez így természetes, vegyileg előállított tápszer nem lehet jobb, mint amit a természet előállít.

Azután ismét egy komoly fordulatot vett a téma megítélése, többen vitatták, hogy a tápszer valóban annyira jó-e, elvégre mégsem természetes anyag. Ekkoriban megfigyelhető volt, hogy a tápszeren fejlődött gyerekek gyakran túlsúlyosak, túl gyorsan nőnek, nagyobb a fejük az átlagosnál. Természetesen az elmúlt 30 évben a tápszer összetétele is nagyban változott, egyre jobb és jobb lett, de anyatej sosem lesz belőle, ez talán leszögezhető.

Manapság ismét a szoptatás „dívik”, többen kudarcként élik meg a szoptatás sikertelenségét, hiszen a trend szerint szoptatni kell. Érvként soroljuk, hogy természetes anyagról van szó, amely immunanyagokat tartalmaz, ezzel védelmet biztosít babánknak a betegségek ellen, hogy pszihésen mekkora jelentősége van annak az élménynek, hogy összebújva testünkből tápláljuk gyermekünket. Ez mind így igaz.

Kismamaként elképzeljük és elhatározzuk, hogy mi bizony biztosan szoptatni fogunk. Bevásárolunk minden segédeszközt, mellszívókészüléket, tejszaporító készítményeket, bimbóvédő krémet… Majd az első mellretételnél kiderül, hogy ez korántsem annyira kellemes élmény, ahogy azt előre elképzeltük. Miután vízhólyagosra szívta a baba a mellett, vérhólyag, majd egy nyílt heg foglalja el a helyét, az addig csábosan feszes bimbóknak, a fájdalom leírhatatlan, a fáradtságtól, a különböző fájdalmaktól, a lelki sokktól, a hormonok rendezetlenségétől, kimerülten roskadunk össze a magunk által támasztott elvárások alatt.

A tej nem elég, a baba nem hízik megfelelően, sír, a család őrjöng, és jönnek a tanácsok!

Adj inni neki! Cumiból! Nem, pohárból, a cumi összezavarja!

Tessék adni tápszert annak a gyereknek, látszik, hogy éhes!

Etesd meg este alaposan, és aludd ki magad végre!

Nem-nem, tessék éjjel is óránként szoptatni, nem baj, hogy fáradt vagy, most ennek van itt az ideje! Anyuka lettél, ez a dolgod, tessék összeszorított foggal tenni a dolgod!

Nem elég hát, hogy a saját elvárásainknak nem tudunk megfelelni, jön a család, és mindenki tudja, nekünk mit kellene tennünk, hogy működjünk, rendben legyünk. Hajlamosak vagyunk minden tanácsot megfogadni, végkimerülésig nyúzni magunkat, szoptatás, fejés, pótlás, mérés.

„Pihenj, amikor csak teheted, ha nem pihensz, elapad a tejed!”

Jó vicc, mikor pihenjen, mikor reggeltől estig szoptat-fej-etet-altat, és lassan felbukik a saját lábában. A tejhozam persze csökken, hiszen a kimerültség egyenesen ezt eredményezi.

Lassan úgy érezzük, beleőrülünk a helyzetbe, de csak egy cél lebeg a szemünk előtt: szoptatni minden áron! Hiszen az egész terhesség alatt ezt olvastuk és hallottuk mindenhol, „legjobb az anyatej”. Vajon akkor is az a legjobb, ha anya árnyékként, ha úgy tetszik, zombiként működik? Nem hinném. Mi a fontosabb, az anyatej, vagy hogy anya kiegyensúlyozott és boldog legyen?

Lehetséges, hogy minden működjön? Cikkünk folytatásaként elárulunk néhány praktikát, amivel könnyedén működhet minden egyszerre, kiegyensúlyozott családot eredményezve.

Képek forrása: flickr.com